[Egy óceán illata...]

Hullámokban hiányzol.

Partot mos a kétség,
hogy látlak.
Eget rengető vétség
elhagynod a házat.

Az apály viszi a szívem
veled együtt a mélybe.
Mert a víz az úr.
Sajgó bánatomban
lilára vált a kék azúr.

Üres kagylóhéj lettem.
Hitem már csak látomás,
pusztít a búcsú pillanata.
Nem marad végül más,
csak az óceán illata.

[Viharmadár...]

 Libbenve áhítom léted

fátyolszerű villanását,

mert téged látva vágyom

az álom által tálalt Dívát.

Gyere és forogjunk át 

a szoba sötét felébe,

keringőzve a mából 

a holnap ősidejébe.

Húzódj közelebb, Viharmadár,

Te fekete tollazatú Istenség,

csókkal pirítom rád szerelmem

mámorító vad tüzét.

Fergetegbe forduló játék

a mosolyod millió pillanata,

Lélegzetem elvonja őrjítő,

bársonyos és puha bőröd illata. 

[Tűpontos...]

hátam mögé állva

a testemre vágyva

a bőröm illatán át

ölelsz egy életen át

fülembe suttogsz

százmillió szép szót

és álmokat sóhajtó

parázs dallamot

 

[Az idő rövid története...]

Vágyom a halvány holdvilág illatát.
Sírok az éjjel huzatos sarkában.
Hiányzol a holnap végtelen siralmát
elnyögő vad romantikában.

Már nem vagy itt.
Pedig hiszem, hogy látlak.
Az idő elrepít.
A hitem csak látszat.

Árva szívvel hasít belém
a másodpercek pergő szemén
átaludt végtelen hiány.
Remegve forgatom feléd
a tükrök törött éterén
vájt lét időpillanatát.

Csak a csömör csillan a tájban.
A méreg árad a lányban.
Az idő lángja kialudt.

Inspiráció: Hans Zimmer: Time

[Nélküled nekem már nem kedves semmi...]

Nélküled nekem már nem kedves semmi.

Kezem a tarkódon hajaddal játszik.
Már innen is látszik,
Hogy te már maradsz.

Rád akasztom szívem puha bársonyát,
És abban bízom, hogy súlyát könnyedén cipeled át
A mozdulatlan öröklétbe.
Hozzád bújva simulok bele
A ringató ölelésbe.

Nélküled nekem már nem kedves semmi.
Légy hát minden.
Hogy tudjak lenni. 

[Vroarár... és egyéb rémmesék I.]

Cafatságok. Bőrforgács.
Lehulló burok és mormogás.
Mélyről kúszó félelem
borzolja a kényelem
elunt vad mocsarát.
Rád villantja fogait
a halottak porait
felfaló vad Vroarár.
Azt hiszed, nem lát.
Azt hiszed, játék.
A barlang száján át
sikolt a vágy és
az iszony hűs keveréke,
a bomlás bús menedéke.
Cseppen a vér a falon,
csúszik a kő a halom
alvadt testfolyadék nyomán,
vár rád a borzalom,
a testetlen hatalom
lopakodik a halálon át.

[Vadul tetsző áhitat...]

Felpisszen a sustorgó álom,
a vágytól a hibáimat látom
az elérhetetlen mában,
a holdfény oltalmában
és várom a csókod,
ezt a bódító bókot,
mikor nem engedsz el a lázban,
mi a testünket égeti-rázza
fel a hétköznapi szépből,
az ölelő egyetértésből
a végtelen vad vizekig,
az örvénylő szerelemig.
Testünk színjátékát éljük,
a dráma köztünk mélyül
két feloldozott szeretővé
és végtelen harcmezővé,
ahol te vagy a bástya
és én az ostrom,
te vagy a pakli kártya,
melyből a várat lebontom.

Nem marad más, csak hús és csont.

[Skorpió...]

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

Majd sírsz, hogy senki nem szeret. 

Senki nem fogja kezedet. 

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

Majd nem érted, hogy miért

nincs mögötted támogató utódod. 

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

És csodálkozol, hogy elfordul

mindenki, kinek szívét óhajtod.

Mérged mérget teremt, 

nincs helye szeretetnek. 

Neked fáj a lét, és

nekem fáj veled az élet. 

Ne háborúzz. Engedd be a fényt. És vedd észre a szépet. 

[Hiányodba vetve...]

Lyukakat aggat rám hiányod
Bántón mered rám ürességem
Gyáván szorítom látványod
Dübörgő fájdalom nevetésem
A kínon, mit nemléted rám ró
És tekintetem oly vádló
A tükörképem álcájában
Mint kínhalált halt látó.

Gyere haza. Hogy otthon legyek.

[Maradhatatlan...]

Maradhatatlan talány a magány.
Hazátlan vágy kalickában fázik.
Játszva öl a mámorító talán.
A felsejlett szívből a hiány kilátszik.

Bár lennél. Bár látnám léted. Itt. 

[Létautomaták I.]

Létmorzsákat csepegtetve
babrálok a Holddal.
A probléma alapja a
fonálszakadás, mely
sorsomat medréből kisodorja.
Újraéled immár a győzelem,
félelem foglyait kirántom
a pokolból, hogy emelkedésükkel
jobbá tegyük egy árva gyermek
borzongató létmocsarát.
Ez hát a jövő, pokolrántás
és létemelés, így haladunk
megállíthatatlanul a pusztulásba.
Élet ez?

[Aranyfátyol...]

Simogat az aranyfátyol
Selymes ködbe burkol a fény
Nem félek, mert te vigyázol
Rám tavaszom eltető reggelén

Virágos ébredésem nyárba zendül
És hiszem vágyva rendületlenül
Hogy míg őszbe fordulnak a fák
És megjelenik a fagyos jégvirág

Te velem ébredsz a hajnalok hadán
Át a végtelen nyárba
És egymásba fonódva az ősz avarán
Halunk bele a téli elmúlásba

[Fordulat...]

Cinikus cseppkővé szilárdult
a végtelen fájdalomfolyó.
Gúnyosan arcodba nevet
a szánalomhozó
vágybizonytalanság.

Elkéstél. Elvesztél.

Szentségbe fordul a vágyott
szeretethálóba mártott
törött szívszilánk.
Befoltozódik a nyílt seb,
Védetté válik az ártó
lángoktól világló
hithű kisvirág.

Megérkezett.

[Gyávaság...]

Futok a gyáva semmi felé
Kapok suhanó árnyak után
Bástyákat építek magam köré

Helyzetelőny a jutalmad
Te azt gondolod, tudod,
amitől én még csak félek.

[Restart...]

Önéletújraírás. Önarcképmódosítás.
Újradefiníció. Definiálatlan létszituáció.
Magamalkotás.

[Hidegem vagy.]

Kortalan magány.
Magánytalan kor.
Akkordokba tömörülő lételem
az áldozattól való félelem.
síromig vágtat a halálló
hogy fagyállót itasson veled
egymás hiányát kiáltón
omolva álmodjunk telet.
Ha. és Soha.
Én. és Hova.
Menekülök. Ellépek.
Lelépek. Lelépem
a látóhatár felé a vérem
színjátékát. Egy féljátékot.
Játszva játszó halálcsillagot.
Hiszen a csillagban nincs hideg.
Didergésben izzad a rideg
arcra fagyott mosoly
egy elárult félfogoly.

[Halálaltató...]

Gyere feküdj le. Aludj el, és álmodd azt, hogy nem tudod, ki vagy. Hogy nem tudod, hova mész, és miért. Hogy nem tudod, ki miatt fáj a szíved minden egyes dobbanás után. Hogy nem tudod, kitől lilult be a lelked fátyla, ki ütött rajta tátongó lyukakat. Hogy nem tudod, miért bánt az egy, kitől fáj a szó, kitől fáj a csend, kitől minden fáj, mi nem szerelem. Kitől álmod sincs már, csak forogsz a mocsokban, fájlalva cafatokra szaggatott érzelmeidet, egy kiskanállal felkapart maradványaidat, hogy az éterbe dobhasd végső óráidban, megköszönve a jelenlétet ehhez a borzalmas haldokláshoz, hogy társa lehettél a szomorú magánynak, és engedted, hogy végigsétálhassatok a létmezőn. Ledobhatod már, elengedheted őt, és folytathatod utad egy másik pályán. Ahol nem kell már emlékezned rá. Rá, aki sebet ejtett léted hálóján, aki bemocskolta életed selymét, hogy így tegyen örökké rabjává, kezében a fonaladdal, mellyel boldogságodat rántja maga után, és te hullasz alá, mintha muszáj lenne. Mert muszáj is. Ő győzött. Téged nyert. Te meghaltál.

[Hímes rét...]

mint hímes rét oly vadul virágzó
oly nagyot véletlenül hibázó
hiábavaló vágytól reszketés
egy ártatlan létemelkedés
a pillanat, amelyben te és én
a világom billegő peremén
romlottságunknak helyt adunk
hogy új életet álmodjunk.

Majd jön a vakító ébredés
két külön világ, te és én.

[Menedéked...]

A vágy emészt
e porral tömött szívcsapda
mely orrba jutva kábít, mint a drog
és várom, hogy végre mint halott
színleljem az életjáték kudarcát
hogy elbuktam egy nagy csatát
és átadva magam a mának
és egy fájdalmas vallatásnak
a szenvedély mocsarában
egy csókot kiabálva a szádra
hogy hagyj már békén, te árva
árva szívű édes csábítóm
egy rossz életbe mászó lázítóm
bár szívvel-lélekkel szerethetnélek
hogy végleg én legyek a menedéked.

[Átviláglik...]

Röptükben halnak a varjak
Sírva hullnak a sírba
Olvad a bőrük alatt a zsírmag
Szétázott tollakat szítva
Sajdul a vállfa az ágon
Függenek rajta az álmok
elmereng vádlón a bátor
röppeni vágyó lábnyom
ragadva marad a sárban
ott, hol a ház is rányom
több tonna súlyú otthont
hogy legyen pár halott ott
és vigye magával végül
az égbe segítségül
az embert ki itt fázik
hol az élet átviláglik.

Inspirationem:

[Fölösleg...]

Aláástam az önbecsülést.
A vágy emészt,
mint gyomorsav
és epe játéka.
Maró gúny nevet arcomba.
Tudom, hogy felesleges
a szenvedély nyakába ugrani
pusztán kíváncsiságból.

[Méregváros...]

Kételkedem a ködben.
Rejtély, hogy mindez páraszentély
vagy pusztulásunk gödre.
Hol a madár önmagába roskadva
aláhull a szennybe,
ott tölgy helyett ciánfa
meredez a mérgező mennybe.

Nem lélegzem.
Túlélek csak.

[Rohadtak...]

A mindennapok mocska.
A fájdalmas önsanyargatás.
A felismerés általi penészedés,
hogy nincs létemelkedés.
Belülről zabál kifelé az ótvar,
apránként emésztve nyúz.
A szájból sikoltva menekül
a foggal együtt a döghús.

Lételemük a monoton pusztulás.
Haldoklásuk hiánytalan.


Feladták. Rohadtak.

[Én vagyok...]

Felébredtem. Ébredésem olyan volt, akár a hajnalcsillag, röppenve hasadt ketté az álom illó olajtócsájában. Féltem, hogy alámerül a lódobogás, mely idáig kísérte álmom, hogy elűzze magányom. Nem az a baj, hogy a félelem zabálja az önarcképed, hanem hogy hagyod. Mától reszket a síró alany a holdfényben, mert eltörött a védőburok, csalogat a halál. Esetleg szólnék az ördögnek, hogy elvihet magával, úgyis túl hideg van idefenn. Paták dobogása. Nem is ló volt. Lucifer járkál itt. Hű ebem. Te mélyről jövő pokolkutya. Vonyításod fülemben cseng, hívószó romlottságomnak, mely vadul tör a halálos cselekvés mezejére. Rám taposol, ám én tapodtat sem mozdulok. Felemelő lábad nyomát csókolni. Féljek vagy reméljek? Az ördög a barátom. Nincs kitől félnem. A jó nem bánt. A rossz én vagyok. 

[Szexpozíció...]

A játék elkezdődött.
Egyenként rajzol
minket a tus.
A csontról apránként
válik le a hús.
Meztelen állok előtted.
Már nem vagyok.
Szemeid tüzében
hamuvá porladok.
Tárd fel gyengéidet.
Légy áldozatommá.
S én kezeid alatt
a te martalékoddá.
A sorsod bevégeztetett:
átörökíted magad belém.
Áttáncoltál a végtelenbe.
Velem keringőztél.
Az őspárbajban nem te győztél.
Én téged nyertelek.

[Beleszeretni Miroslavba...]

Mikor a hegedűhúr
vinnyogva rántja szét
önarcképem, majd belevigyorog
ámuló semmisülésembe,
hogy kiélvezze végső emelkedésem,
különös szenvedéllyel vág
bele a saját mocskomba.
Mikor a kéz
úgy vágja ketté százszor a
hangszer nyakát, hogy a
hangok fröccsenő vérként borítják
ködös tekintetem, homályba
löki szánalmas életem.
Majd a homály a sós tengervízben
feloldódik, a hullámok mossák
a szemgödör partjait, hogy
tekintetem olyan legyen,
mint padlón a szappan.
Tekintetem, mint padlón a szappan.
Miroslav most az én torkom vágja.
Miroslav hangszere vagyok.
De nekem csak tekintetem, mint
padlón a szappan. Odafagyott.

[Végkifejlet...]

Az utolsó házban is lakik valaki
Az utolsó kanál leves is elfogy
Az utolsó gólya is elhagyja az országot
Az utolsó pocsolya is befagy
Az utolsó falevél is lehull
Az utolsó hópihe is felszárad
Az utolsó könnycsepp is kicsordul
Az utolsó növény is elhal
Az utolsó folyó is elapad
Az utolsó porszem is lepereg
Az utolsó lélegzet is elakad
De az utolsó ember is reméli
Hogy lesz még holnap!

[Ön fárasztja Önt!]

Sok vagyok magamnak
én fején pörög Én
Egyik szomjazik, futkos, kiabál
Másik alszik, pihenne, de kínhalál,
Mit ráró a játékos időmilliomos
Energiát nem sajnál a gyilkos
Emészti, zabálja, az agyát rágja
Személyét élesen kettévágja 
én koponyáját hasítja a balta
Senki nem érti, mi az Én baja
Kiütközik egységük
Mihelyt szétszakadnak
Zavart okoz a jövőben
Mikor egyedül maradnak
én frusztrációja öldösi Én jövőjét
Őrült spirálban fogy így az erőnlét
Végtelen óráig ez így nem maradhat
Így Ön hatására Ön meghalhat.

[Árnyékfiú...]

Emlékcafatok hullanak alá
Akár a pergő homok, oly elmúló
Kergetlek, mint egy múltvadász
Nevedet mondva hangom elfúló.

Egyre zuhanok az örömárokba
Kezemet egy fantom visszarántja
Sírok, mert jó, sírok, mert álom, 
Hogy egy régi, nem várt barátom újralátom.

Újraálmodom a gyermekkort,
Átszendergem az életet
Majd felébredve zokogok,
Előttem áll a képzelet.

Véletlenül jött, egy nem várt pillanat
Elakadt a lélegzet, arcképe felém rohant
Megfulladt a bánat, elvitte a gondomat
Mert megszűnt a "soha többé" gondolat.

[Nyáresti éjszakán...]

Olyan furcsa érzés vagy bennem. 
Nem tudok dönteni, fájsz-e vagy sem.
Néha jó, és zakatol, néha fáj, és haldokol
Egy rész bennem, mi már nincs is,
Bánatom vagy, de hatalmas nagy kincs is.

[Préda vagyok...]

A maximumod akarok lenni
Nem örökké kételkedni.
Enélkül csak préda vagyok
Veled is egyedül maradok.

Sosem bírtam párban magányosan
Szeress, mert kínzol halálosan
Nem hiszem, hogy sokat kérek
Mert nekem te vagy az élet.

Ha nekem könnyű érted élni
Mindezt te is meg tudod lépni
Kérem, hogy áldozd rám magad
És tégy teljessé általad

[Olthatatlan talán...]

Mert a nap is lehet magányos

A farkas is sírhat utánad

A hold is lehet álmos

Ha éjjel hódol urának

Partot most a szappanos hölgy

Sikálja a talpad nyomát

Szégyen lapul minden kövön

Elűzi a föld undorát

Hamis árva szeret anyát

Színleli őspanaszát

Hogy egyedül van a földön

Élete örök börtön.

[Bujálkodó kiscica]

(Verspályázatra, "Klausztrofóbiás a macskám" végszóval)

Bujálkodik egy kiscica
Tudatom cicája
Zsenge élet, párducka
Az ismeretet kívánja

Előtte hatalmas tigrisek
Zseniális nagymacskák
Örömhozó ingerek
Játszó tudatosság

Kiscicám kalandozik
Nagyok közé barangol
Tudatölben kucorog
Mámorosan dorombol

Keresi a biztos helyét
Tanító simogatást
Nagymacska jellegét
Hatalmas világát

Cseperedik cicám
Elismerik tigriseink
Uralja tudatát
Gyarapítja örömeit

Bujasága eredményes
Dorombolása is édes
Egyetlen egy probléma van
Gombolyagja falhoz pattan

Elmefonál korlátozva
Négy fal közé beszorulva
Szökni próbál ki a rétre
Mindentudás mezejére

Kiscicámból szép macska lett
Kicsi esze elégedett
Elveszett a szobacicám
Mert klausztrofóbiás a macskám.

[Iroda - lom...?]

Válság produkció
Végvár szelekció
Habos irányultság
Sárral tömött boldogság

Sirató tavasz
Áruló vigasz
Röpke szitokszó
Halvány, pirosló

Miért is vagy hát itt?
Szólni kéne! Bármit...
(Csak a semminél többet)
Fülekre találni

[Fagyhalál melletted...]

Didereg a szeretet

Fázik a közeledben

Távol vagy, de nem eleget

Alvad a vér a sebedben

Itt havas eső vagdos

Nálad sosemvolt fagy

Csak a világ rugdos

Mert lelketlen vagy

Elhal az élet a karodban

A kapualjban táncol a bánat

Sírsz éjjel a nyomorodban

Nappal gyászol az utálat

Hogyha tüzet gyújtasz,

Csöppen a gyilkos hideg

Olvad lassan a múltad

Feled a fázós tömeg

[Egy kisvirág utolsó pillanata...]

Halovány félhomály lassítja látásom
Pironkodik egy sötétkék ibolyaálom
Hízelkedve hallgat egy mélységes veremben
Léthe-csorgás küldi végtelen telembe
Elereszti létét éltető medréből
Nem menekül a súlyos testű medvétől
Málnás vonzza, előre törtet a csörtető gyilkos
A bokor mélyén retten a bánatos szirmos
Sejti már, érzi, hogy szárad a parton
Léte szertefoszlik, a medve nem szól: Pardon!
Tavaszt jelző híresség némán hull a porba
Kicsinyke teste jelöletlen sírban fonnyad.

[Gyilkolni, ugye nem akarsz...?]

Magam sem tudom, mi ez a didergés.
Borzongat a vágy, a féltés.
Simogat a lélekáldás,
Hogy tudom, nincs kiszállás.

Utunk közös, hibáink egyek,
Kezem ne engedd el, én veled megyek!
Ne hagyd kérlek, hogy belehaljak,
Hogy soha, sehol nem talállak.

Sejtem vagy, nélküled én semmi,
A gondolat is fáj, hogy itt hagysz.
Gyilkosság ez, pusztító így lenni.
Mint mikor a tűz is megfagy.

Együtt kell élnünk, együtt kell halnunk
Egy életet terveznünk és elsorvadnunk.
Búcsúszót a halálos ágyon rebegnünk,
Az újralátást mindig remélnünk.

[Verskoporsó...]

(Öl, ápol, s eltakar)

Sántít minden gondolatom
Szétzilál a játékos halál
Sírástól vérzik már a szemem
Mert szándékosan itt hagytál.

Levegőhuzat fájdít időtlen
Szívdobbanás lassítja pusztulásom
Emlékhullák szorítják illően
Elcsukló hangom s kínhullásom.

Te voltál a társam, a párom
Kit hiába keresek, elrejt már az álom.
Sebesre tépkedted már a számat
Mert hagytad, hogy sírva vágyjak utánad.

Hogy legyek így újra egész?
Nélküled mivé lesz az álmom?
Ocsmány végítélet a lét
Sosem lesz már a sajátom.

Szunnyadozik a bánat
Csillapodik a múltad
Már verskoporsóba bújva
Nyugodtan hullok utánad.

[Memoriam impetum...]

bársonyos álmok karistolják a holdat
vinnyog a sárkány, ingatag oldat
retten a bujaság, olvad a fűszál
ütlegelve hátrálsz, bátorodj fel, tűnj hát!

mire sírod bánatod lejtős könnytengerét
hamuban úszva égetem emléked förtelmét
szurokba simulva játszom egy szajhát
derengő árnyékban rajzik a vadság

illan a szeplő, múlik a jóság
villan a kendő, ugrik a jószág
Pantera Negra játssza az angyalt
tépkedve mardos, szívedbe nyargalt

hiába szögesdrót, rideg ketrec nyílik
nincs kibúvó most, a jelen rád visít
Múltaddal szülted a most hidegét
Szakadj el, te védtelen és ocsmány jelenlét

[Liberum Mortem...]

Cseppfolyós fellegek közt

Kapálózik az alkony

Zárulnak a térközök

Ajtót csapkod a naphon.

Lepel és hártya zúz most

A kő csak folyik, mint az álom

Szilárdan vagdos a bájos

Kelletlen és durva lepkemámor

Aranyszál vagy! Egy fényes fonal.

Simulj bele védtelen harcmezőmbe.

Hadd száradjon fel a hózacc

És fordulj át névtelenbe.

Felejtsd el ki vagy, hogy újra lehess

És legyél porszem, vagy gyémántheges

Sivíts bele a tegnapba, gyenge madár

Vagy szállj fel a látatlanba, szabad halál!

[Szeretnélek...]

[Paranoia...]

Never mind. Sohaelme.

Tetszik a sajgó bú kegyelme.

Ha kegyvesztett vagy, boldoggá válsz.

Indulattal létrát találsz.

Séta indul.

Lépés előre.

Taposs minden alkalommal

az összes levélre.

Az aláhulló hulla halála gerjeszt?!

Alázással jó a vért szívni?

Halálos kórt és fertőt terjeszt

Ki nem akar segítséget hívni.

Fából készült kanállal kaparod a lelkem.

Serceg, küzd, kapaszkodik és fél.

De erősebb az én gázló szívverésem.

Nem engedem el Lényegem csontos kezét.

Megfagyhatsz a füllesztő nyárban

Jegesedik már az önámítás

Nem futhatsz el, mind hiába

Felesleges minden számítás.

Csonka szellem zargatja a vágyad

Nincs már miért futnom utánad

Elkap a harapós cafatlélek

Innentől lesz csak miért félned…

[Szimfónia...]

Lüktet. Lüktet. Lüktet.
Nem hagy nyugodni.
Te is hallod, ha nem vagy süket.
Nincsen erőm már, csak szuszogni...


Karistol, vág, éget, marcangol.
Egyenesen felém támad.
Kíméletlenül a fülembe karmol.
Sírnom kell most, elönt a vádhad.


"Mi lelt téged? Mi ez a bánat?
Miért kullog az óra utánad?!"
Az óra kullog, de az idő rohan.
Én meg félek és jajgatok hangosan.


Ne kergess te mulandóság.
Hagyjál örökké élni.
Ne küldözgess dallamcsírát,
Így is fáj félni.


Kotta akarok lenni. Szimfónia.
Ki füledbe súgja: nincs Utópia.
Törődj bele, zene vagy csak,
Ki megszólaltatás után némán elhallgat.

[Egy kis Szabó Lőrinc...]

Szabó Lőrinc
(1900-1957)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Sokak szerint ez a vers szemétkedő, a legbunkóbb vers, amit egy nő kaphat. Szerintem inkább csak önbizalom-hiányos. Melyikünk nem vágyna egy ilyen szerelemre, aki mindent hajlandó lenne feladni értünk? A legmélyebb szerelmet írta le Szabó Lőrinc ebben a versben. Addig, amíg nem vagy hajlandó mindent feladni a másikért, valami visszatart, hogy őszintén szeress. Belevetül az önzés. Nem állítom, hogy mi, ebben a világban tudunk még így szeretni. Talán már senki sem. Megváltozott már minden. De szerintem ez a vers nem szemétkedik. Elvárások vannak, az biztos. Vagy talán inkább vágyak. És ez zavarja a mi önállósult női világnézetünket. Hogy mi újra rabok legyünk?! Elvesztve emancipált méltóságunkat?! Ugyan, dehogy... Jobb kevésbé szeretni... De legalább szabadok vagyunk... (ugyan már.)

[Surréalisme...]

A lét gyanúsan reális.

Váltig állítja, igaz.

Szorítja a torkom a vigasz,

Hogy úton van a szürreális.

~

Cifrábbak az illatok,

Színek ereimben lüktetnek,

Behálóz a víg lator,

Valós érzékelések tüntetnek.

Mi folyik itt? Ki üldöz most?

Ki zúzza össze világom?

Hol a stabil jelenvaló?

Mi ez a hóbortos álom?

Valami felkavart,

Össze-vissza rohant,

Ábránd lesz a pillanat,

De nem tudom, hogyan fogant.

Hajlanak az oszlopok,

Megállnak az órák,

Plafonon futnak a kolostorok,

Jégből forrnak a formák.

Támadnak a gyémánt fűszálak,

Néma Isten a vezérük,

Sírásra késztet a műbánat,

Tompa késsel bevéssük

Tudatunkba a képi világot,

Ezt a megváltozott, sokszirmú virágot,

Melynek közepéből ránk tekint

Egy vadóc, őrült már megint.

Szemei szikráznak,

Neurotikus fejbillentés.

Szürrealista villámlat:

Egy érthetetlen érintés…

[A kedvesnek...]

Úgy szeretlek, mint a galamb a morzsát, mint a hívő Istent, mint a szavanna állatai az esőt, mint hal a vizet, mint az ember a pénzt, mint a király a sót, mint a kukac a cseresznye belsejét, mint a kisgyerek a buborékokat, mint a Barni a Diablo-t, mint apa a focit, mint tesóm a ruhákat, mint macska a heverészést, mint sas a szabadságát, mint hangya a királynőt, mint Svájc a függetlenséget, mint Dominik a tapsolós tejszeletet, mint a Tomi a munkát, a plázacicák az Iphone-t, mint a kutyák a hasvakarást, mint hajléktalan a hajlékot, mint az arabok Allahot, mint a japánok a szakét, mint az akciófilmek a robbanást, mint a kereskedelmi csatornák a reklámot, mint Kiszel Tünde a naptárakat, mint a  pincér a borravalót, mint a rapper a csúnya szavakat, mint a költő az érthetetlenséget, mint a beteg a gyógyulást, mint a másnapos a húslevest, mint a zenész a ritmust, a szakács a hagymát, mint Lorelei a beszólást, mint Bender a sört, mint Brian a könyvírást, az ember a Holdra szállást. Ja, és ezt szorozd meg végtelennel. :) <3

[Fantázia, gyerekdoboz...]

Játszani indultunk, kergetőzve 
szaladtunk fel a felhőkre
Mese a nyár, hinták a napok
veled a mába átandalgok
sétáltunk csak, mosolyogva
majd ugrálni kezdtünk rajongva
Ismételten futásnak eredtünk
míg a szobába nem érkeztünk
csalafinta szoba volt ám
gyerekháló, tapadó közeg
sejthettük, hogy elragad majd
e tanító, mélabús szekrénytömeg
mint minden lakó, belebújtunk
időnk megállt, tovább nem múltunk
örök élő tündérek lehettünk
csodanótát egymásra leheltünk
vígan kacarászó gyerekdoboz e hely
Minden világ itt térdepel
fantázia őshazája, mítoszok teremtője
boldog arcok, édes nevetés lelőhelye
Ruhái benn erdők, fák, felhők
vagy éppen lelkes, tündéri nevetők
Te is az vagy, minden gyermek
Szivárvány van, nevessetek
A szekrény mordul: Futás! Indulás!
Hisz ez nem végállomás...

[Egy lenge suttogás...]

A lepkék tündérek. Nem e világi lények. Megjelenésük rögtön ezt sugallja. Isteni áhítat, mozgásuk egy lenge suttogás... A metamorfózis, amelyen átesnek, szintén ezt igazolja. Saját magukból alkotnak önként újat. Ez is bizonyítja isteni természetüket, mert lényegi adottságuk az önteremtés. Egyedi. Utánozhatatlan... Néma lények. Hangtalan szállnak a beláthatatlan jövő felé pillanatok ölelésében. Pillanat. Ez is kifejezi a lepkéket. Pillanat... Pillangó... Egy szempillantás, és édesen tovább andalog. Nem köszön el... Nem figyelmeztet, csak tovább áll. Mert szabad! Teljes valójában meg sem pillanthatod, mert állandó mozgása ezt ellehetetleníti. Rejtély... Mese... Csoda... Béke... Párosával kergetőzve, az ég felé emelkedve pedig maga a szerelem! Egy önállósult, csodálatra méltó isteni remekmű, mely kirándul egyet a szél szárnyán... Fantázia! 
Vagy inkább maga az egyedüli valóság? Isteni meglényegülés. Az értelmet magában hordozza. Az élet értelmét. Csak meg kell tanulni a felismerést. A fontosság felismerését. Hogy rásegítés nélkül, magunk is tudjuk, mi a lényeg. Nem a pénz. Még csak nem is a stabilitás. Hanem ez, a mozzanatba sűrített élet. A szabadság megélése, a szerelem, a tudat, a kiismerhetetlen valónk, a béke, a harmónia, a szükséges metamorfózis. Nem a vallásira gondolok, semmilyen kategóriába nem sűríteném. Csak azon van a hangsúly, hogy tudjunk feljebb lépni. Egy magasabb tudatállapotba, amikor elengedjük a leláncoló, de valójában szükségszerűtlen adalékokat. A ráérzés pillanata. A pillanat megélése, értékelése. A szépség imádata. Boldogság!

[Tudakozó...]

sajgó gondolattár omlik
sziklaszilárd falai zsibognak
minden érzékszerv megromlik
neuronhálók fáradtságtól riognak
eszét vesztett őrület tombol
sosemvolt végtelen illúziója őrjít
hörgéshullám szakad fel torkomból
a tehetetlenség mindig térdre kényszerít
aljanép tapos fölfele szüntelen
azt hiszik, az agy tudása végtelen
nem tudják még, mi lesz az ára
elküldök mindenkit a pusztulásba...

[Megrendíthetetlen ártatlanság...]

Noémi por lesz. Halála után, egy újabb életben porrá alakul. Nemcsak gondolja, szeretné, hogy így legyen, hanem ő tudja. Szilárd meggyőződéssel. Tekintete magabiztos, egy rezdülés nélkül állja kérdéseim sorát: miért éppen por? honnan jött az "ötlet"? honnan ez a megrendíthetetlenség? Válaszolni nem tud. Ő csak tudja: por lesz. Apró sziklamorzsolás. Tengerpart elemi része. Megszámlálhatatlan mennyiségű földmaradvány. Szálló bolygódarab. Nem emberi foszlány, hanem egy magasabb létformának tetsző isteni részecske. Miért éppen por? Van benne valami megigéző. Szép. Ahogy ő a vékony, gyengécske hangján a legbiztosabban kijelenti: ő por LESZ. Szemei ragyognak, szelíd mosoly ül arcán. Most már én is tudom: ő por lesz. Más nem is lehetne. Csak por...