[Viharmadár...]

 Libbenve áhítom léted

fátyolszerű villanását,

mert téged látva vágyom

az álom által tálalt Dívát.

Gyere és forogjunk át 

a szoba sötét felébe,

keringőzve a mából 

a holnap ősidejébe.

Húzódj közelebb, Viharmadár,

Te fekete tollazatú Istenség,

csókkal pirítom rád szerelmem

mámorító vad tüzét.

Fergetegbe forduló játék

a mosolyod millió pillanata,

Lélegzetem elvonja őrjítő,

bársonyos és puha bőröd illata. 

[Tűpontos...]

hátam mögé állva

a testemre vágyva

a bőröm illatán át

ölelsz egy életen át

fülembe suttogsz

százmillió szép szót

és álmokat sóhajtó

parázs dallamot

 

[Az idő rövid története...]

Vágyom a halvány holdvilág illatát.
Sírok az éjjel huzatos sarkában.
Hiányzol a holnap végtelen siralmát
elnyögő vad romantikában.

Már nem vagy itt.
Pedig hiszem, hogy látlak.
Az idő elrepít.
A hitem csak látszat.

Árva szívvel hasít belém
a másodpercek pergő szemén
átaludt végtelen hiány.
Remegve forgatom feléd
a tükrök törött éterén
vájt lét időpillanatát.

Csak a csömör csillan a tájban.
A méreg árad a lányban.
Az idő lángja kialudt.

Inspiráció: Hans Zimmer: Time

[Nélküled nekem már nem kedves semmi...]

Nélküled nekem már nem kedves semmi.

Kezem a tarkódon hajaddal játszik.
Már innen is látszik,
Hogy te már maradsz.

Rád akasztom szívem puha bársonyát,
És abban bízom, hogy súlyát könnyedén cipeled át
A mozdulatlan öröklétbe.
Hozzád bújva simulok bele
A ringató ölelésbe.

Nélküled nekem már nem kedves semmi.
Légy hát minden.
Hogy tudjak lenni.