[Egy kisvirág utolsó pillanata...]

Halovány félhomály lassítja látásom
Pironkodik egy sötétkék ibolyaálom
Hízelkedve hallgat egy mélységes veremben
Léthe-csorgás küldi végtelen telembe
Elereszti létét éltető medréből
Nem menekül a súlyos testű medvétől
Málnás vonzza, előre törtet a csörtető gyilkos
A bokor mélyén retten a bánatos szirmos
Sejti már, érzi, hogy szárad a parton
Léte szertefoszlik, a medve nem szól: Pardon!
Tavaszt jelző híresség némán hull a porba
Kicsinyke teste jelöletlen sírban fonnyad.

[Gyilkolni, ugye nem akarsz...?]

Magam sem tudom, mi ez a didergés.
Borzongat a vágy, a féltés.
Simogat a lélekáldás,
Hogy tudom, nincs kiszállás.

Utunk közös, hibáink egyek,
Kezem ne engedd el, én veled megyek!
Ne hagyd kérlek, hogy belehaljak,
Hogy soha, sehol nem talállak.

Sejtem vagy, nélküled én semmi,
A gondolat is fáj, hogy itt hagysz.
Gyilkosság ez, pusztító így lenni.
Mint mikor a tűz is megfagy.

Együtt kell élnünk, együtt kell halnunk
Egy életet terveznünk és elsorvadnunk.
Búcsúszót a halálos ágyon rebegnünk,
Az újralátást mindig remélnünk.