[Egy kisvirág utolsó pillanata...]

Halovány félhomály lassítja látásom
Pironkodik egy sötétkék ibolyaálom
Hízelkedve hallgat egy mélységes veremben
Léthe-csorgás küldi végtelen telembe
Elereszti létét éltető medréből
Nem menekül a súlyos testű medvétől
Málnás vonzza, előre törtet a csörtető gyilkos
A bokor mélyén retten a bánatos szirmos
Sejti már, érzi, hogy szárad a parton
Léte szertefoszlik, a medve nem szól: Pardon!
Tavaszt jelző híresség némán hull a porba
Kicsinyke teste jelöletlen sírban fonnyad.

[Gyilkolni, ugye nem akarsz...?]

Magam sem tudom, mi ez a didergés.
Borzongat a vágy, a féltés.
Simogat a lélekáldás,
Hogy tudom, nincs kiszállás.

Utunk közös, hibáink egyek,
Kezem ne engedd el, én veled megyek!
Ne hagyd kérlek, hogy belehaljak,
Hogy soha, sehol nem talállak.

Sejtem vagy, nélküled én semmi,
A gondolat is fáj, hogy itt hagysz.
Gyilkosság ez, pusztító így lenni.
Mint mikor a tűz is megfagy.

Együtt kell élnünk, együtt kell halnunk
Egy életet terveznünk és elsorvadnunk.
Búcsúszót a halálos ágyon rebegnünk,
Az újralátást mindig remélnünk.

[Verskoporsó...]

(Öl, ápol, s eltakar)

Sántít minden gondolatom
Szétzilál a játékos halál
Sírástól vérzik már a szemem
Mert szándékosan itt hagytál.

Levegőhuzat fájdít időtlen
Szívdobbanás lassítja pusztulásom
Emlékhullák szorítják illően
Elcsukló hangom s kínhullásom.

Te voltál a társam, a párom
Kit hiába keresek, elrejt már az álom.
Sebesre tépkedted már a számat
Mert hagytad, hogy sírva vágyjak utánad.

Hogy legyek így újra egész?
Nélküled mivé lesz az álmom?
Ocsmány végítélet a lét
Sosem lesz már a sajátom.

Szunnyadozik a bánat
Csillapodik a múltad
Már verskoporsóba bújva
Nyugodtan hullok utánad.

[Memoriam impetum...]

bársonyos álmok karistolják a holdat
vinnyog a sárkány, ingatag oldat
retten a bujaság, olvad a fűszál
ütlegelve hátrálsz, bátorodj fel, tűnj hát!

mire sírod bánatod lejtős könnytengerét
hamuban úszva égetem emléked förtelmét
szurokba simulva játszom egy szajhát
derengő árnyékban rajzik a vadság

illan a szeplő, múlik a jóság
villan a kendő, ugrik a jószág
Pantera Negra játssza az angyalt
tépkedve mardos, szívedbe nyargalt

hiába szögesdrót, rideg ketrec nyílik
nincs kibúvó most, a jelen rád visít
Múltaddal szülted a most hidegét
Szakadj el, te védtelen és ocsmány jelenlét

[Liberum Mortem...]

Cseppfolyós fellegek közt

Kapálózik az alkony

Zárulnak a térközök

Ajtót csapkod a naphon.

Lepel és hártya zúz most

A kő csak folyik, mint az álom

Szilárdan vagdos a bájos

Kelletlen és durva lepkemámor

Aranyszál vagy! Egy fényes fonal.

Simulj bele védtelen harcmezőmbe.

Hadd száradjon fel a hózacc

És fordulj át névtelenbe.

Felejtsd el ki vagy, hogy újra lehess

És legyél porszem, vagy gyémántheges

Sivíts bele a tegnapba, gyenge madár

Vagy szállj fel a látatlanba, szabad halál!

[Szeretnélek...]

[Paranoia...]

Never mind. Sohaelme.

Tetszik a sajgó bú kegyelme.

Ha kegyvesztett vagy, boldoggá válsz.

Indulattal létrát találsz.

Séta indul.

Lépés előre.

Taposs minden alkalommal

az összes levélre.

Az aláhulló hulla halála gerjeszt?!

Alázással jó a vért szívni?

Halálos kórt és fertőt terjeszt

Ki nem akar segítséget hívni.

Fából készült kanállal kaparod a lelkem.

Serceg, küzd, kapaszkodik és fél.

De erősebb az én gázló szívverésem.

Nem engedem el Lényegem csontos kezét.

Megfagyhatsz a füllesztő nyárban

Jegesedik már az önámítás

Nem futhatsz el, mind hiába

Felesleges minden számítás.

Csonka szellem zargatja a vágyad

Nincs már miért futnom utánad

Elkap a harapós cafatlélek

Innentől lesz csak miért félned…

[Szimfónia...]

Lüktet. Lüktet. Lüktet.
Nem hagy nyugodni.
Te is hallod, ha nem vagy süket.
Nincsen erőm már, csak szuszogni...


Karistol, vág, éget, marcangol.
Egyenesen felém támad.
Kíméletlenül a fülembe karmol.
Sírnom kell most, elönt a vádhad.


"Mi lelt téged? Mi ez a bánat?
Miért kullog az óra utánad?!"
Az óra kullog, de az idő rohan.
Én meg félek és jajgatok hangosan.


Ne kergess te mulandóság.
Hagyjál örökké élni.
Ne küldözgess dallamcsírát,
Így is fáj félni.


Kotta akarok lenni. Szimfónia.
Ki füledbe súgja: nincs Utópia.
Törődj bele, zene vagy csak,
Ki megszólaltatás után némán elhallgat.

[Egy kis Szabó Lőrinc...]

Szabó Lőrinc
(1900-1957)

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Sokak szerint ez a vers szemétkedő, a legbunkóbb vers, amit egy nő kaphat. Szerintem inkább csak önbizalom-hiányos. Melyikünk nem vágyna egy ilyen szerelemre, aki mindent hajlandó lenne feladni értünk? A legmélyebb szerelmet írta le Szabó Lőrinc ebben a versben. Addig, amíg nem vagy hajlandó mindent feladni a másikért, valami visszatart, hogy őszintén szeress. Belevetül az önzés. Nem állítom, hogy mi, ebben a világban tudunk még így szeretni. Talán már senki sem. Megváltozott már minden. De szerintem ez a vers nem szemétkedik. Elvárások vannak, az biztos. Vagy talán inkább vágyak. És ez zavarja a mi önállósult női világnézetünket. Hogy mi újra rabok legyünk?! Elvesztve emancipált méltóságunkat?! Ugyan, dehogy... Jobb kevésbé szeretni... De legalább szabadok vagyunk... (ugyan már.)

[Surréalisme...]

A lét gyanúsan reális.

Váltig állítja, igaz.

Szorítja a torkom a vigasz,

Hogy úton van a szürreális.

~

Cifrábbak az illatok,

Színek ereimben lüktetnek,

Behálóz a víg lator,

Valós érzékelések tüntetnek.

Mi folyik itt? Ki üldöz most?

Ki zúzza össze világom?

Hol a stabil jelenvaló?

Mi ez a hóbortos álom?

Valami felkavart,

Össze-vissza rohant,

Ábránd lesz a pillanat,

De nem tudom, hogyan fogant.

Hajlanak az oszlopok,

Megállnak az órák,

Plafonon futnak a kolostorok,

Jégből forrnak a formák.

Támadnak a gyémánt fűszálak,

Néma Isten a vezérük,

Sírásra késztet a műbánat,

Tompa késsel bevéssük

Tudatunkba a képi világot,

Ezt a megváltozott, sokszirmú virágot,

Melynek közepéből ránk tekint

Egy vadóc, őrült már megint.

Szemei szikráznak,

Neurotikus fejbillentés.

Szürrealista villámlat:

Egy érthetetlen érintés…

[A kedvesnek...]

Úgy szeretlek, mint a galamb a morzsát, mint a hívő Istent, mint a szavanna állatai az esőt, mint hal a vizet, mint az ember a pénzt, mint a király a sót, mint a kukac a cseresznye belsejét, mint a kisgyerek a buborékokat, mint a Barni a Diablo-t, mint apa a focit, mint tesóm a ruhákat, mint macska a heverészést, mint sas a szabadságát, mint hangya a királynőt, mint Svájc a függetlenséget, mint Dominik a tapsolós tejszeletet, mint a Tomi a munkát, a plázacicák az Iphone-t, mint a kutyák a hasvakarást, mint hajléktalan a hajlékot, mint az arabok Allahot, mint a japánok a szakét, mint az akciófilmek a robbanást, mint a kereskedelmi csatornák a reklámot, mint Kiszel Tünde a naptárakat, mint a  pincér a borravalót, mint a rapper a csúnya szavakat, mint a költő az érthetetlenséget, mint a beteg a gyógyulást, mint a másnapos a húslevest, mint a zenész a ritmust, a szakács a hagymát, mint Lorelei a beszólást, mint Bender a sört, mint Brian a könyvírást, az ember a Holdra szállást. Ja, és ezt szorozd meg végtelennel. :) <3

[Fantázia, gyerekdoboz...]

Játszani indultunk, kergetőzve 
szaladtunk fel a felhőkre
Mese a nyár, hinták a napok
veled a mába átandalgok
sétáltunk csak, mosolyogva
majd ugrálni kezdtünk rajongva
Ismételten futásnak eredtünk
míg a szobába nem érkeztünk
csalafinta szoba volt ám
gyerekháló, tapadó közeg
sejthettük, hogy elragad majd
e tanító, mélabús szekrénytömeg
mint minden lakó, belebújtunk
időnk megállt, tovább nem múltunk
örök élő tündérek lehettünk
csodanótát egymásra leheltünk
vígan kacarászó gyerekdoboz e hely
Minden világ itt térdepel
fantázia őshazája, mítoszok teremtője
boldog arcok, édes nevetés lelőhelye
Ruhái benn erdők, fák, felhők
vagy éppen lelkes, tündéri nevetők
Te is az vagy, minden gyermek
Szivárvány van, nevessetek
A szekrény mordul: Futás! Indulás!
Hisz ez nem végállomás...

[Egy lenge suttogás...]

A lepkék tündérek. Nem e világi lények. Megjelenésük rögtön ezt sugallja. Isteni áhítat, mozgásuk egy lenge suttogás... A metamorfózis, amelyen átesnek, szintén ezt igazolja. Saját magukból alkotnak önként újat. Ez is bizonyítja isteni természetüket, mert lényegi adottságuk az önteremtés. Egyedi. Utánozhatatlan... Néma lények. Hangtalan szállnak a beláthatatlan jövő felé pillanatok ölelésében. Pillanat. Ez is kifejezi a lepkéket. Pillanat... Pillangó... Egy szempillantás, és édesen tovább andalog. Nem köszön el... Nem figyelmeztet, csak tovább áll. Mert szabad! Teljes valójában meg sem pillanthatod, mert állandó mozgása ezt ellehetetleníti. Rejtély... Mese... Csoda... Béke... Párosával kergetőzve, az ég felé emelkedve pedig maga a szerelem! Egy önállósult, csodálatra méltó isteni remekmű, mely kirándul egyet a szél szárnyán... Fantázia! 
Vagy inkább maga az egyedüli valóság? Isteni meglényegülés. Az értelmet magában hordozza. Az élet értelmét. Csak meg kell tanulni a felismerést. A fontosság felismerését. Hogy rásegítés nélkül, magunk is tudjuk, mi a lényeg. Nem a pénz. Még csak nem is a stabilitás. Hanem ez, a mozzanatba sűrített élet. A szabadság megélése, a szerelem, a tudat, a kiismerhetetlen valónk, a béke, a harmónia, a szükséges metamorfózis. Nem a vallásira gondolok, semmilyen kategóriába nem sűríteném. Csak azon van a hangsúly, hogy tudjunk feljebb lépni. Egy magasabb tudatállapotba, amikor elengedjük a leláncoló, de valójában szükségszerűtlen adalékokat. A ráérzés pillanata. A pillanat megélése, értékelése. A szépség imádata. Boldogság!

[Tudakozó...]

sajgó gondolattár omlik
sziklaszilárd falai zsibognak
minden érzékszerv megromlik
neuronhálók fáradtságtól riognak
eszét vesztett őrület tombol
sosemvolt végtelen illúziója őrjít
hörgéshullám szakad fel torkomból
a tehetetlenség mindig térdre kényszerít
aljanép tapos fölfele szüntelen
azt hiszik, az agy tudása végtelen
nem tudják még, mi lesz az ára
elküldök mindenkit a pusztulásba...

[Megrendíthetetlen ártatlanság...]

Noémi por lesz. Halála után, egy újabb életben porrá alakul. Nemcsak gondolja, szeretné, hogy így legyen, hanem ő tudja. Szilárd meggyőződéssel. Tekintete magabiztos, egy rezdülés nélkül állja kérdéseim sorát: miért éppen por? honnan jött az "ötlet"? honnan ez a megrendíthetetlenség? Válaszolni nem tud. Ő csak tudja: por lesz. Apró sziklamorzsolás. Tengerpart elemi része. Megszámlálhatatlan mennyiségű földmaradvány. Szálló bolygódarab. Nem emberi foszlány, hanem egy magasabb létformának tetsző isteni részecske. Miért éppen por? Van benne valami megigéző. Szép. Ahogy ő a vékony, gyengécske hangján a legbiztosabban kijelenti: ő por LESZ. Szemei ragyognak, szelíd mosoly ül arcán. Most már én is tudom: ő por lesz. Más nem is lehetne. Csak por...

[Morte Morieris...]

Tíz szavas versenyre 


Kiszámított lépéselőny
verseny élén a csónak
rendíthetetlen a mezőny
mégsem érzem jónak
emeletes kiáltások
tépnek szét a parton
piroslik a tó, ez árok
éreztem én, meg kell halnod
nyakadon a cipőfűző
algától csúszó kövek
acélos akarattal küzdő
öngyilkos jelölt szövet
a te időd harangozzák
az óra lassan megáll
csikkel a kezedben látlak
a földre hull a dohány
elmúlásod kettős:
nem zavar, de utálom
idővel majd megszokom
most ízlelgetve kiáltom:
rohadj meg! dögölj meg!
keserédes álom
étcsokiként olvadj csak el
mert nem vagy már a párom
elpusztultál, elfeledtél
itt hagytál a földön
kalitkában, madárkaként
vergődök és döglöm

[Test és költészet...]

Ívek feszülnek, a bőr bársonyos
Csóktól hevülnek forró szájnyomok
Csípő csontok koccanása izgat
Édes, óvó ölelésed ringat


Hintázok öledben, talpamra csókolsz
Semmivé kövülten válunk eggyé
Tiéd mindenem, Te nekem hódolsz
Harapásokkal teszel lényegeddé


Nincs menekvés, elvesztünk
A mámor habjai közt
Szétzilál a kéjelgésünk
Felemésztődsz karmaim közt


Mondatok keringnek csípőmön
Dicsérő lehelet lázít
Bordáim közt egy szó rekken
Betűk sora belém hasít.


Értelemmel vegyítve a testiség
Különösen fennkölt adomány
Szavakkal kevert érzékiség
Hidd el, innen nincs tovább

[Asszociációk...]

Aranyló fergeteg

Vérben ázó szilvafák

Emlékfoszlány, nádhurok

Tintafolt és olajág

Megemésztett illúzió

Földön hasaló állítmány

Gyöngéd szavak, ámító

Kristálygömbben boldogság

Felemésztő dallamok

Zokogó, üvöltő csend

Ocsmány bizonytalanság

Halált hozó rend

Lenge széltől meghajol a nyír

Szememben a por, vakság

Lassan az ég alja is kinyílt

Sose láttam oly tisztán

Gyáva szomorúság

Békétlen harmónia

Rettegett valóság

Hiányolt irónia

Felemésztő gyűlölet

Kínzó litánia

Abszurd kőzet, töretlen

Rabság sárga mítosza

Osonó áhítat

Gyötrő irgalom

Falat ostromló indulat

Régóta várt siralom

Mellettem suhanó fák

Érző ligetek

Szent, igaz boldogság

Reménytelen képzetek

Három nap a világ

Néha egy is sok

Porba hulló álomvilág

Mindig jön és eltapos

[Határkérdés...]

Nemes állat a hattyú
Rút kezdettel küzd a létért
Szépsége által sosem lesz fattyú
Hápogó kacsák közt fedezi fel énjét


Határaink lisztként szállnak szét a mában
Kígyók választják énedet
Holnapra nem ismered meg anyádat
De mindez nem a te szégyened


Este "jó éjszakát" rebegsz gyanútlan ajkadon
Másnap csehszlovák nyelvtől döbbensz
Kitaszít a közösség, ilyen ma a hatalom
Talppal gyűrve fosztódsz meg a csöndben


A nép szórja a szikrát: Fattyú!
Tényleg hontalan, ha kitaszítva élhet?
Hisz ő nem más, mint tökéletes Hattyú
Ki élesen érzi, hova húz a vére

[Forgatag...]

Füsttel kergetőzve ringok a zajban
Porladó máztól szikkad az énem
Robban az ágyú a kriptaszagban
Magatehetetlen csontvázam elhalva éled

[Belehalok az életbe...]

Fáj az elmúlás. Talán mindennél jobban. Nem akarom! Örökéletű akarok lenni, mert megvan minden esélyem a boldog életre. De az se baj, ha sokat fáj… A lényeg az érzés! Sokat akarok érezni! Mert ez maga az élet. Azt szeretném, hogy legyen mire visszaemlékezni, mikor betegen a halálos ágyamon fekszem. Hogy legyen min sírnom, nevetnem. Hogy legyen olyan pillanata az életemnek, amit sajnálok, hogy már sosem élhetem át újra. Örökre megélni egy pillanatot, majd engedni, hogy a múltba vesszen és összetörje szívem a hiányával. Nem bánom, ha örökre hiányzik. De mindig az enyém is marad. Csak az enyém. Az én szívemben. Az én emlékes dobozomban. Az én fényképalbumomban. Őrizem majd az örökkévalót, mely minden pillanatban szertefoszlik. Szeretem ezt a kettősségét az életnek. Csak ez van. Emlékzuhatag, majd szárazság. Újabb zuhatag (vagy az emlékzuhatag emléke?), majd újra semmi. Örök elengedés, majd újra átélés.  Én ezt szeretem. Belehalok, annyira szeretem… annyira élek! Szeretek pont az életbe belehalni. Ez annyira szép! Szerintem ez a lényeg. Hogy úgy haljunk meg, hogy az emlékek tépnek szét. Szebb halált nem is kívánhatnék. Fulladni akarok. Az életem után maradt habos emlékfelhőbe, illatos álomba. Mely elringat, elandalít. Örökre!

És ami ezt a gondolatszikrát beindította:

Este (Evening) c. film és főcímdala!

[Mély...]

Rozsdás baltával a gyomromban
Szédülök a mély nyomástól
Miféle férgek vájkálnak alattomban?
Eltévedtek keserű világomtól


Tompasággal küzdve száguldok
Harapnak a szelíd mének
Millió fűszál párolog
Szublimál a rét a légben


Romvárosok közt keresem az otthont
Ablakon bemászok, az ajtón kinézek
Téged látlak? Csak nem ott bolyongsz?
Társulj hozzám, lélekfivérem


Szőjünk cérnával életet
Ha árad a fényoszlop, ébredjünk
Kópiával a kezünkben mélyeket
Szívjunk a felhőből, együtt reméljünk


Párapárna lesz nyughelyünk
Révedésünk ismét célt kapott
Segíts nekem hálót szőni
Hogy ne legyek szomorú halott

[Istentaposás...]

Zsibbad a talpam, ismét hasalok
Hangyák gyötörnek, alszom.
Az álom csapdája a lepkeháló
A hangyabolyból most már kimászom


Állandó léthiány a létben
Ki nem mondott vádak
Végtelen múlttal a jövőnk véges
Minden pillanatban látnak


Hétköznapok romlása sorvaszt
Testnedveim sikoltva távoznak
Az ítélet sora gyorsan bomlaszt
Rettenetes fájdalom, lassan hámoznak


Üszkösödik a lelkem, az Egy elhagyott
Talpammal taposva gyalázom a létet
Hasalva megállítom zuhanásom 
Így félre már sosem lépek.

[Absinthe, te láva...]

Mérges gyíkkal játszottam az éjjel

Váratlanul harapott

Füstként illant tova, széjjel

Sárkányvérrel gyógyított

Mart, ölelt, vádolt, szeretett

Rettentő bódulattal szított

Érzelmek lángcsóvája élesztget

Biztosra tudom, mindjárt meghalok

Tűnő pillanatnak nyomtalanul vége

Karneváli nevetésem vészesen boncol

A tömegben álarcként villan a vonyító kényszer

S én csak sírok, sírok, sírok

Hullámként tör fel az ártatlan jóindulat

Mélán járnám veled a táncot

Zöld Angyallal keresem a kiutat

Csúszva-mászva tépem szét az álmot

Tévesen bízva veled simulok a létbe

Nyájasan édesgetsz lényeged ölébe

Misszió ez, gyilkos játszma

Készséggel forgok veled a bálban

Tulajdonképpen szeretlek, ha fáj is, jó így

Eszméletlenül felejtem az eszméket

Távolinak tűnik minden gyógyír

Te vagy, Absinthe, egyetlen vendégem!

[Tünemény vagy...]

Hallom, hogy zúg a csend;
Érzem, hogy lüktet a semmi.
Átjár a bénító lassúság,
Úgy érzem, nincs mit tenni.


Dallam simítja hajamat,
Illatoktól reszketek.
Szavakon szárnyal bóduló lelkem,
Tünemény vagy, hadd maradjak veled!


Táncolunk! Élek! A felhők most is szépek!
Pillangó táncol talpamon.
Hasalok most, lábam égnek mered,
Testem alatt fűszál visong.


Dereng egy álom, fejemben illúzió,
Mohón rád vágyom, pedig itt vagy velem.
Sétálsz csak, árnyék, némán barangolsz.
Rád kiáltok vádlón, édesgetve ölellek.


De te csak illansz, pillansz, töredékek töredéke alatt...

[Merengő...]

Rettegve bóduló öntudat
Zsámolyon kucorgó lepke
Hársfa illatú zöld utat 
Mutat a bársonyos este.


Faágak ölelésében fázom
Fáj a szó, ártalom
Nyáron a lombban fuvolázom
Hiányodat többé nem találom.


Most jó. Hálásan jajongok,
Nem érted, hanem értem rajongok.
Álmaimban lufiként tűkön táncolok,
Hogy nem félek-e? Hiszen csak álmodok...


Tollként karcolja életem a papírt
Irkák fogságában nevetek
Hiába keresel, nem találsz manírt, 
Mindig őszinte voltam veletek.


Fűszálak dallamára táncol az égi sereg,
Bárányok gyomra néha feldereng.
Mélyre tűnik el a mennyei nóta,
Mindez már tavaly április óta...

[Elme - bomlás?]

(Előadása szükséges)

Mit csinálsz? Játszom.
Már tegnap óta.
Jó így. Néha kicsit furcsa,
Mikor kezemhez ér a tapéta.
Zavar. Érdes. Utálom.
Nem jó, mikor csak egyedül játszom.
Fények. Látok. Fények. Látlak.
Kérlek maradj távol.
Hiányzol, várlak, kérlek ne lépj hátra.
Gyere és ölelj át hátulról.
A múlt heti sebből vérzek ma is.
Nem alvadok, csak olvadok.
Szemét bestia, ne vakíts!
Csak imádj és szeretgess szabadon.
Miért simulsz hozzám lélekben és testileg,
Mikor tudod, utállak!
Ne akard, hogy tőlem fájjon,
Mélyen gonosz erők munkálnak.
Mi a baj? Miért félsz?
Hogy én kiabáltam?!
Ne viccelj, ne hazudj
Csak magamban lalláztam...

[Álomjáték]

Tévedő bizonyosság
Fakó szinesztézia
Rohanó valóság
Vadító amnézia


Tudom, hogy mindenki tudja
Megemészt e rabság
Életem egy szakadó cérna
Nincs több szabadság


Színes bábuk, illúziók
Toronyórák, vakációk
Hintalovak, gyerekkacaj
Boldogság és földmoraj


Napfényeső melegít
Igazmondás felhevít
Zöld illattól ámulok
Nyárfa lombot bámulok


Pillekönnyű légmozgás
Földre dönt és sírok
Álmaimból felébredek
Rád gondolok, míg írok

[Valahol, valakiről...]

Miért ilyen fájdalmas a múlt idő?
Az elillanó pillanat...
Szétrepeszt az emlékezet
Kaparászik, lelken belül matat...
Átjár a hideg szél, karcolja belsőm
Kérdezem: ezt most miért?
Megvethetem a Teremtőt?
Inkább kérem, vigyázzon rá, óvja,
Hisz valószínű, nincs nála a takarója...
Remélem ő nem fázik, nincs feléje hideg
Ne félj Dzsüge, vigyázzuk, őrizzük az emlékedet...

[Tíz szavas versenyre...]

Szívemen egy porcica
Ürességtől zendül
Recsegve szól a szimfónia
Halott lány megrendül
Töredékek szivárványa
Illúziók memóriája
Sorra meghökkent
Pohárban a pálinka
Karaj, karalábé a tányérban
Lelkem újra feldörren
Szempillám a szelek szárnyán
Lustán tovább andalog
Sors zavarja útján árván
Ujjad hegyén landolok
Kívánhatsz! vagy inkább kívánsz?
Engedem, hogy elrabolj
Tóparton a sás csak ránk vár
Morál minket nem gátol...

[Kávé]

Fekete ébrenlét,
Egy cseppnyi mámor...
Illatos keltető,
Érted kiáltok!
Itt égsz ajkamon
Lágyan és édesen.
Hát kell ennél több,
Drága kedvesem?

[Vágyálom]

Anonimitásba burkolózva
vígan élem világom,
kitörni kész állapotban
kergetem a vágyálmom.
Ismerje meg rejtett elmém
dobogó szívek népe,
Ily módon szabadít meg
a névtelenség rémképe.

[Van kedved...?]

Van kedved játszani?

Gyere, ülj ide mellém.

Vagy inkább feküdjünk?

Úgy látjuk a mindenség egét.

Érzed az illatát?

Kék. Kék illatú. Bársonyos.

Te is tapintanád?

Az lenne ám a látványos!

A felhők akár a kacsatoll,

Oly puhák,

Illatosak ezek is,

frissen mosott ruhák.

Csábít, vonz, kiáltani tudnék,

Úgy szeretném fogni a felhők kezét.

Futni, szaladni fel a hegyre,

Sikítani, nevetni a végtelenbe.

Ne félj a hangoktól,

Mindig csak játszanak,

Csalatkozik füled, szíved,

Ellened bármit felhozhatnak.

Az igazságot nem ismerik,

Csak az emlékeket,

Ezért vágnak beléd

Oly könnyen lékeket.

Adok egy tippet: Kiálts!

Adj ki magadból minden hiányt.

Ne félj az újtól, hozhat rendkívülit,

Szívedbe aranyat, füledbe éterit.

Kérdezheted: minek? Hogy újra fájjon?

Az élet nem más, mint hóbortos álom.

Játszva éld az életed, hintázva és pirultan,

Hogy ébredés után mosolyoghass virultan.

Kacagó sárga a nap minden reggel,

Figyelj az életre, kezem ne ereszd el.

Sétálj, nézz, láss is mindent,

Felfedezheted eközben legnagyobb kincsed.

Ne sírj, ez nem olyan nehéz,

Tárd ki a szíved, és engedd be a zeném.

Hallgassuk együtt, dúdolva a dalt,

Gyere, játszunk és létezzünk örökké majd!

[Egy kis vidám fellendülés...]

paarappappapaarappappaaaam.... :)

[Plázapáva]

Annyira érdekes. Itt ülök a Plázában. Hangos zene szól. Rengeteg ember, pedig már február van, elmúlt a karácsony. Gondolkodtam, hogy vajon mit keresnek itt ezek az emberek? Magamról tudom, én a buszra várok. És a többiek? Látom, vannak itt melegedők is, akik betértek egy kis gyorséttermi szemétre, amit, valljunk be, marhára szeretünk mindannyian. Én is. Aztán vannak itt még mások is. Családok. Felmerül a kérdés: egy család miért épp itt van? Lehet, hogy moziba jöttek. Vagy ruhát vásárolni a gyereknek. Vagy ez lett már a családok szórakozása is? Plázát járni? Kétlem. Itt még talán nem tartunk. És ez a rengeteg fiatal? Mit keresnek itt? Külsejükből és az emberekre vetett pillantásukból ítélve sajnos semmi jót, szépet, bíztatót nem tudok róluk mondani. Flegmák. Grimaszolnak, állandóan. Felsőbbrendűség-érzéssel mászkálnak köztünk, mintha ők szarták volna a spanyolviaszt. De miért? Milyen alapon gondolják ők úgy, hogy kiemelkedőbbek az itt levőknél? Vagy úgy általában, az emberiségnél? Honnan jön ez a képtelen indíttatás? A nevelés? Előfordul. Anyu, apu egy szem gyermeke, szeme fénye, szíve csücske. Nincs testvére, nem is tanulta meg az alkalmazkodást. Ural gyerekkora óta. De kit is? Először a kis magán szféráját. Otthon minden az övé. A játékokkal ő játszik, ebédnél a finom falatokat ő kapja, ha valaki meglátogatja a családját, neki hoz Kinder tojást. Majd jön az óvoda, iskola. Érzi a kötelességét, át kell ültetni az otthoni egyeduralmat egy másik társadalmi helyzetbe. Rengeteg, vele egy idős kisdiák, akik közül sokan ugyanolyan sorssal rendelkeznek, akárcsak ő. Egyeduralkodók. Majd jönnek a sporteredmények, tanulmányi eredmények, gyermeki konfliktusok, bandákba verődések, és a „gyengébbek” elbuknak, és megtanulják új szerepüket és helyüket a világban. Fiúk és lányok közt úgyszintén. Mint a farkasok. Hierarchia. Alfahím. Minden játék egy kicsit vérre megy. Olykor ez nem is olyan burkolt. Mindezzel nincs is semmi baj, ez így természetes. Az embereknek is kell a hierarchikus berendezkedés a közösségben. Vannak az erősebb jellemű emberek, belőlük jó vezető lesz majd. A gyengébbek viszont irányíthatóságuk miatt jó dolgozók. Ki ebben, ki abban a jó. Na de mi a helyzet ezekkel a fiatalokkal, akik járják a plázát, és minden szembejövőt helyben le tudnák alázni, legyen az fiatal, öreg, tiszteletre méltó vagy sem, nem válogatnának. Ez normális? Szerintem nem. Nem egy egészséges élethelyzet, hogy egy mitugrász mindenkit maga körül lesemmiz. Képzeljük csak el, mi lenne, ha egy ifjú oroszlán nagyzolva, orrát fennhordva mutogatná magát a jóval erősebb hímek közt? Fél pillanat, és kis erőfeszítéssel meg is semmisítik. Mert nincs helye ott, köztük. Mert tiszteletlen. Mert fiatal. Ezek a fiúk/lányok nagyképűek. De mire? A pénzre, amit birtokolnak? Ki szerezte azt a pénzt? Ők? Kétlem. Maximum a szülei. De akkor nem értem. Büszke arra, hogy az ő szülei jól keresnek? Nem is erről van szó. Az nem érdekli, hogy a pénz honnan van, és hogyan termett anyu vagy apu tárcájába. Nem egyik napról a másikra, mint neki, hanem hosszú munka árán. Ezek a fiatalok nem hiszem, hogy tudják, mi az a munka, a kenyérkeresés, fogalmuk sincs róla. Ők azt tudják, hogy az Adidas vagy a Retro a menőbb. Hogy melyik cipő a drágább és kényelmetlenebb, mert akkor biztos divatos. Pávák. Csak ékesítik tollukat. De itt a hiba. Nem azért, hogy másnak tetszenek, hanem csak a saját gyönyörködtetésükre. Öntelt pávák. De ha egyszer kijutnak az igazi világba, meg fognak lepődni. Sőt, hogy ne legyek ilyen finom, pofára fogak esni! És nem is sajnálom őket. Ahogy én ismerek olyat, aki mindent megkapott az élettől, mégsem ezt tartja legfőbb értéknek, úgy ők is alakíthatták volna jobban az életüket. Igaz, a változtatás sose késő, inkább később, mint soha. Szurkolok nekik, mert nekem is jobb, ha kevesebben vannak, legalább nem kell elviselnem a buszra várva undorító, visszataszító pofájukat. Igen, pofájukat. Mert nekik nincs más. 

[Suttogsz...]

Suttogsz... De miért is?
Kiáltásod se hallják...
Vagy tán félsz?
- Ugyan kitől?
Az csak az árnyékod csupán.
Szerintem kelj fel!
Ne vergődj ott némán!
Élvezd, hogy lélegzel,
s kövesd a példám!
Beszélj, csodálj, szeress, ölelj,
majd rájössz, értelmes a szívzörej!