Gyere feküdj le. Aludj el, és álmodd azt, hogy nem tudod, ki vagy. Hogy nem tudod, hova mész, és miért. Hogy nem tudod, ki miatt fáj a szíved minden egyes dobbanás után. Hogy nem tudod, kitől lilult be a lelked fátyla, ki ütött rajta tátongó lyukakat. Hogy nem tudod, miért bánt az egy, kitől fáj a szó, kitől fáj a csend, kitől minden fáj, mi nem szerelem. Kitől álmod sincs már, csak forogsz a mocsokban, fájlalva cafatokra szaggatott érzelmeidet, egy kiskanállal felkapart maradványaidat, hogy az éterbe dobhasd végső óráidban, megköszönve a jelenlétet ehhez a borzalmas haldokláshoz, hogy társa lehettél a szomorú magánynak, és engedted, hogy végigsétálhassatok a létmezőn. Ledobhatod már, elengedheted őt, és folytathatod utad egy másik pályán. Ahol nem kell már emlékezned rá. Rá, aki sebet ejtett léted hálóján, aki bemocskolta életed selymét, hogy így tegyen örökké rabjává, kezében a fonaladdal, mellyel boldogságodat rántja maga után, és te hullasz alá, mintha muszáj lenne. Mert muszáj is. Ő győzött. Téged nyert. Te meghaltál.
