[Aranyfátyol...]

Simogat az aranyfátyol
Selymes ködbe burkol a fény
Nem félek, mert te vigyázol
Rám tavaszom eltető reggelén

Virágos ébredésem nyárba zendül
És hiszem vágyva rendületlenül
Hogy míg őszbe fordulnak a fák
És megjelenik a fagyos jégvirág

Te velem ébredsz a hajnalok hadán
Át a végtelen nyárba
És egymásba fonódva az ősz avarán
Halunk bele a téli elmúlásba

[Fordulat...]

Cinikus cseppkővé szilárdult
a végtelen fájdalomfolyó.
Gúnyosan arcodba nevet
a szánalomhozó
vágybizonytalanság.

Elkéstél. Elvesztél.

Szentségbe fordul a vágyott
szeretethálóba mártott
törött szívszilánk.
Befoltozódik a nyílt seb,
Védetté válik az ártó
lángoktól világló
hithű kisvirág.

Megérkezett.

[Gyávaság...]

Futok a gyáva semmi felé
Kapok suhanó árnyak után
Bástyákat építek magam köré

Helyzetelőny a jutalmad
Te azt gondolod, tudod,
amitől én még csak félek.

[Restart...]

Önéletújraírás. Önarcképmódosítás.
Újradefiníció. Definiálatlan létszituáció.
Magamalkotás.

[Hidegem vagy.]

Kortalan magány.
Magánytalan kor.
Akkordokba tömörülő lételem
az áldozattól való félelem.
síromig vágtat a halálló
hogy fagyállót itasson veled
egymás hiányát kiáltón
omolva álmodjunk telet.
Ha. és Soha.
Én. és Hova.
Menekülök. Ellépek.
Lelépek. Lelépem
a látóhatár felé a vérem
színjátékát. Egy féljátékot.
Játszva játszó halálcsillagot.
Hiszen a csillagban nincs hideg.
Didergésben izzad a rideg
arcra fagyott mosoly
egy elárult félfogoly.

[Halálaltató...]

Gyere feküdj le. Aludj el, és álmodd azt, hogy nem tudod, ki vagy. Hogy nem tudod, hova mész, és miért. Hogy nem tudod, ki miatt fáj a szíved minden egyes dobbanás után. Hogy nem tudod, kitől lilult be a lelked fátyla, ki ütött rajta tátongó lyukakat. Hogy nem tudod, miért bánt az egy, kitől fáj a szó, kitől fáj a csend, kitől minden fáj, mi nem szerelem. Kitől álmod sincs már, csak forogsz a mocsokban, fájlalva cafatokra szaggatott érzelmeidet, egy kiskanállal felkapart maradványaidat, hogy az éterbe dobhasd végső óráidban, megköszönve a jelenlétet ehhez a borzalmas haldokláshoz, hogy társa lehettél a szomorú magánynak, és engedted, hogy végigsétálhassatok a létmezőn. Ledobhatod már, elengedheted őt, és folytathatod utad egy másik pályán. Ahol nem kell már emlékezned rá. Rá, aki sebet ejtett léted hálóján, aki bemocskolta életed selymét, hogy így tegyen örökké rabjává, kezében a fonaladdal, mellyel boldogságodat rántja maga után, és te hullasz alá, mintha muszáj lenne. Mert muszáj is. Ő győzött. Téged nyert. Te meghaltál.

[Hímes rét...]

mint hímes rét oly vadul virágzó
oly nagyot véletlenül hibázó
hiábavaló vágytól reszketés
egy ártatlan létemelkedés
a pillanat, amelyben te és én
a világom billegő peremén
romlottságunknak helyt adunk
hogy új életet álmodjunk.

Majd jön a vakító ébredés
két külön világ, te és én.

[Menedéked...]

A vágy emészt
e porral tömött szívcsapda
mely orrba jutva kábít, mint a drog
és várom, hogy végre mint halott
színleljem az életjáték kudarcát
hogy elbuktam egy nagy csatát
és átadva magam a mának
és egy fájdalmas vallatásnak
a szenvedély mocsarában
egy csókot kiabálva a szádra
hogy hagyj már békén, te árva
árva szívű édes csábítóm
egy rossz életbe mászó lázítóm
bár szívvel-lélekkel szerethetnélek
hogy végleg én legyek a menedéked.

[Átviláglik...]

Röptükben halnak a varjak
Sírva hullnak a sírba
Olvad a bőrük alatt a zsírmag
Szétázott tollakat szítva
Sajdul a vállfa az ágon
Függenek rajta az álmok
elmereng vádlón a bátor
röppeni vágyó lábnyom
ragadva marad a sárban
ott, hol a ház is rányom
több tonna súlyú otthont
hogy legyen pár halott ott
és vigye magával végül
az égbe segítségül
az embert ki itt fázik
hol az élet átviláglik.

Inspirationem:

[Fölösleg...]

Aláástam az önbecsülést.
A vágy emészt,
mint gyomorsav
és epe játéka.
Maró gúny nevet arcomba.
Tudom, hogy felesleges
a szenvedély nyakába ugrani
pusztán kíváncsiságból.