[Árnyékfiú...]

Emlékcafatok hullanak alá
Akár a pergő homok, oly elmúló
Kergetlek, mint egy múltvadász
Nevedet mondva hangom elfúló.

Egyre zuhanok az örömárokba
Kezemet egy fantom visszarántja
Sírok, mert jó, sírok, mert álom, 
Hogy egy régi, nem várt barátom újralátom.

Újraálmodom a gyermekkort,
Átszendergem az életet
Majd felébredve zokogok,
Előttem áll a képzelet.

Véletlenül jött, egy nem várt pillanat
Elakadt a lélegzet, arcképe felém rohant
Megfulladt a bánat, elvitte a gondomat
Mert megszűnt a "soha többé" gondolat.