[Én vagyok...]

Felébredtem. Ébredésem olyan volt, akár a hajnalcsillag, röppenve hasadt ketté az álom illó olajtócsájában. Féltem, hogy alámerül a lódobogás, mely idáig kísérte álmom, hogy elűzze magányom. Nem az a baj, hogy a félelem zabálja az önarcképed, hanem hogy hagyod. Mától reszket a síró alany a holdfényben, mert eltörött a védőburok, csalogat a halál. Esetleg szólnék az ördögnek, hogy elvihet magával, úgyis túl hideg van idefenn. Paták dobogása. Nem is ló volt. Lucifer járkál itt. Hű ebem. Te mélyről jövő pokolkutya. Vonyításod fülemben cseng, hívószó romlottságomnak, mely vadul tör a halálos cselekvés mezejére. Rám taposol, ám én tapodtat sem mozdulok. Felemelő lábad nyomát csókolni. Féljek vagy reméljek? Az ördög a barátom. Nincs kitől félnem. A jó nem bánt. A rossz én vagyok. 

[Szexpozíció...]

A játék elkezdődött.
Egyenként rajzol
minket a tus.
A csontról apránként
válik le a hús.
Meztelen állok előtted.
Már nem vagyok.
Szemeid tüzében
hamuvá porladok.
Tárd fel gyengéidet.
Légy áldozatommá.
S én kezeid alatt
a te martalékoddá.
A sorsod bevégeztetett:
átörökíted magad belém.
Áttáncoltál a végtelenbe.
Velem keringőztél.
Az őspárbajban nem te győztél.
Én téged nyertelek.

[Beleszeretni Miroslavba...]

Mikor a hegedűhúr
vinnyogva rántja szét
önarcképem, majd belevigyorog
ámuló semmisülésembe,
hogy kiélvezze végső emelkedésem,
különös szenvedéllyel vág
bele a saját mocskomba.
Mikor a kéz
úgy vágja ketté százszor a
hangszer nyakát, hogy a
hangok fröccsenő vérként borítják
ködös tekintetem, homályba
löki szánalmas életem.
Majd a homály a sós tengervízben
feloldódik, a hullámok mossák
a szemgödör partjait, hogy
tekintetem olyan legyen,
mint padlón a szappan.
Tekintetem, mint padlón a szappan.
Miroslav most az én torkom vágja.
Miroslav hangszere vagyok.
De nekem csak tekintetem, mint
padlón a szappan. Odafagyott.