[Egy lenge suttogás...]

A lepkék tündérek. Nem e világi lények. Megjelenésük rögtön ezt sugallja. Isteni áhítat, mozgásuk egy lenge suttogás... A metamorfózis, amelyen átesnek, szintén ezt igazolja. Saját magukból alkotnak önként újat. Ez is bizonyítja isteni természetüket, mert lényegi adottságuk az önteremtés. Egyedi. Utánozhatatlan... Néma lények. Hangtalan szállnak a beláthatatlan jövő felé pillanatok ölelésében. Pillanat. Ez is kifejezi a lepkéket. Pillanat... Pillangó... Egy szempillantás, és édesen tovább andalog. Nem köszön el... Nem figyelmeztet, csak tovább áll. Mert szabad! Teljes valójában meg sem pillanthatod, mert állandó mozgása ezt ellehetetleníti. Rejtély... Mese... Csoda... Béke... Párosával kergetőzve, az ég felé emelkedve pedig maga a szerelem! Egy önállósult, csodálatra méltó isteni remekmű, mely kirándul egyet a szél szárnyán... Fantázia! 
Vagy inkább maga az egyedüli valóság? Isteni meglényegülés. Az értelmet magában hordozza. Az élet értelmét. Csak meg kell tanulni a felismerést. A fontosság felismerését. Hogy rásegítés nélkül, magunk is tudjuk, mi a lényeg. Nem a pénz. Még csak nem is a stabilitás. Hanem ez, a mozzanatba sűrített élet. A szabadság megélése, a szerelem, a tudat, a kiismerhetetlen valónk, a béke, a harmónia, a szükséges metamorfózis. Nem a vallásira gondolok, semmilyen kategóriába nem sűríteném. Csak azon van a hangsúly, hogy tudjunk feljebb lépni. Egy magasabb tudatállapotba, amikor elengedjük a leláncoló, de valójában szükségszerűtlen adalékokat. A ráérzés pillanata. A pillanat megélése, értékelése. A szépség imádata. Boldogság!