[Vroarár... és egyéb rémmesék I.]

Cafatságok. Bőrforgács.
Lehulló burok és mormogás.
Mélyről kúszó félelem
borzolja a kényelem
elunt vad mocsarát.
Rád villantja fogait
a halottak porait
felfaló vad Vroarár.
Azt hiszed, nem lát.
Azt hiszed, játék.
A barlang száján át
sikolt a vágy és
az iszony hűs keveréke,
a bomlás bús menedéke.
Cseppen a vér a falon,
csúszik a kő a halom
alvadt testfolyadék nyomán,
vár rád a borzalom,
a testetlen hatalom
lopakodik a halálon át.

[Vadul tetsző áhitat...]

Felpisszen a sustorgó álom,
a vágytól a hibáimat látom
az elérhetetlen mában,
a holdfény oltalmában
és várom a csókod,
ezt a bódító bókot,
mikor nem engedsz el a lázban,
mi a testünket égeti-rázza
fel a hétköznapi szépből,
az ölelő egyetértésből
a végtelen vad vizekig,
az örvénylő szerelemig.
Testünk színjátékát éljük,
a dráma köztünk mélyül
két feloldozott szeretővé
és végtelen harcmezővé,
ahol te vagy a bástya
és én az ostrom,
te vagy a pakli kártya,
melyből a várat lebontom.

Nem marad más, csak hús és csont.

[Skorpió...]

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

Majd sírsz, hogy senki nem szeret. 

Senki nem fogja kezedet. 

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

Majd nem érted, hogy miért

nincs mögötted támogató utódod. 

Állsz és vádaskodsz. 

Csapkodsz, szúrsz, mérged szórod. 

És csodálkozol, hogy elfordul

mindenki, kinek szívét óhajtod.

Mérged mérget teremt, 

nincs helye szeretetnek. 

Neked fáj a lét, és

nekem fáj veled az élet. 

Ne háborúzz. Engedd be a fényt. És vedd észre a szépet. 

[Hiányodba vetve...]

Lyukakat aggat rám hiányod
Bántón mered rám ürességem
Gyáván szorítom látványod
Dübörgő fájdalom nevetésem
A kínon, mit nemléted rám ró
És tekintetem oly vádló
A tükörképem álcájában
Mint kínhalált halt látó.

Gyere haza. Hogy otthon legyek.