[Morte Morieris...]

Tíz szavas versenyre 


Kiszámított lépéselőny
verseny élén a csónak
rendíthetetlen a mezőny
mégsem érzem jónak
emeletes kiáltások
tépnek szét a parton
piroslik a tó, ez árok
éreztem én, meg kell halnod
nyakadon a cipőfűző
algától csúszó kövek
acélos akarattal küzdő
öngyilkos jelölt szövet
a te időd harangozzák
az óra lassan megáll
csikkel a kezedben látlak
a földre hull a dohány
elmúlásod kettős:
nem zavar, de utálom
idővel majd megszokom
most ízlelgetve kiáltom:
rohadj meg! dögölj meg!
keserédes álom
étcsokiként olvadj csak el
mert nem vagy már a párom
elpusztultál, elfeledtél
itt hagytál a földön
kalitkában, madárkaként
vergődök és döglöm

[Test és költészet...]

Ívek feszülnek, a bőr bársonyos
Csóktól hevülnek forró szájnyomok
Csípő csontok koccanása izgat
Édes, óvó ölelésed ringat


Hintázok öledben, talpamra csókolsz
Semmivé kövülten válunk eggyé
Tiéd mindenem, Te nekem hódolsz
Harapásokkal teszel lényegeddé


Nincs menekvés, elvesztünk
A mámor habjai közt
Szétzilál a kéjelgésünk
Felemésztődsz karmaim közt


Mondatok keringnek csípőmön
Dicsérő lehelet lázít
Bordáim közt egy szó rekken
Betűk sora belém hasít.


Értelemmel vegyítve a testiség
Különösen fennkölt adomány
Szavakkal kevert érzékiség
Hidd el, innen nincs tovább

[Asszociációk...]

Aranyló fergeteg

Vérben ázó szilvafák

Emlékfoszlány, nádhurok

Tintafolt és olajág

Megemésztett illúzió

Földön hasaló állítmány

Gyöngéd szavak, ámító

Kristálygömbben boldogság

Felemésztő dallamok

Zokogó, üvöltő csend

Ocsmány bizonytalanság

Halált hozó rend

Lenge széltől meghajol a nyír

Szememben a por, vakság

Lassan az ég alja is kinyílt

Sose láttam oly tisztán

Gyáva szomorúság

Békétlen harmónia

Rettegett valóság

Hiányolt irónia

Felemésztő gyűlölet

Kínzó litánia

Abszurd kőzet, töretlen

Rabság sárga mítosza

Osonó áhítat

Gyötrő irgalom

Falat ostromló indulat

Régóta várt siralom

Mellettem suhanó fák

Érző ligetek

Szent, igaz boldogság

Reménytelen képzetek

Három nap a világ

Néha egy is sok

Porba hulló álomvilág

Mindig jön és eltapos

[Határkérdés...]

Nemes állat a hattyú
Rút kezdettel küzd a létért
Szépsége által sosem lesz fattyú
Hápogó kacsák közt fedezi fel énjét


Határaink lisztként szállnak szét a mában
Kígyók választják énedet
Holnapra nem ismered meg anyádat
De mindez nem a te szégyened


Este "jó éjszakát" rebegsz gyanútlan ajkadon
Másnap csehszlovák nyelvtől döbbensz
Kitaszít a közösség, ilyen ma a hatalom
Talppal gyűrve fosztódsz meg a csöndben


A nép szórja a szikrát: Fattyú!
Tényleg hontalan, ha kitaszítva élhet?
Hisz ő nem más, mint tökéletes Hattyú
Ki élesen érzi, hova húz a vére

[Forgatag...]

Füsttel kergetőzve ringok a zajban
Porladó máztól szikkad az énem
Robban az ágyú a kriptaszagban
Magatehetetlen csontvázam elhalva éled

[Belehalok az életbe...]

Fáj az elmúlás. Talán mindennél jobban. Nem akarom! Örökéletű akarok lenni, mert megvan minden esélyem a boldog életre. De az se baj, ha sokat fáj… A lényeg az érzés! Sokat akarok érezni! Mert ez maga az élet. Azt szeretném, hogy legyen mire visszaemlékezni, mikor betegen a halálos ágyamon fekszem. Hogy legyen min sírnom, nevetnem. Hogy legyen olyan pillanata az életemnek, amit sajnálok, hogy már sosem élhetem át újra. Örökre megélni egy pillanatot, majd engedni, hogy a múltba vesszen és összetörje szívem a hiányával. Nem bánom, ha örökre hiányzik. De mindig az enyém is marad. Csak az enyém. Az én szívemben. Az én emlékes dobozomban. Az én fényképalbumomban. Őrizem majd az örökkévalót, mely minden pillanatban szertefoszlik. Szeretem ezt a kettősségét az életnek. Csak ez van. Emlékzuhatag, majd szárazság. Újabb zuhatag (vagy az emlékzuhatag emléke?), majd újra semmi. Örök elengedés, majd újra átélés.  Én ezt szeretem. Belehalok, annyira szeretem… annyira élek! Szeretek pont az életbe belehalni. Ez annyira szép! Szerintem ez a lényeg. Hogy úgy haljunk meg, hogy az emlékek tépnek szét. Szebb halált nem is kívánhatnék. Fulladni akarok. Az életem után maradt habos emlékfelhőbe, illatos álomba. Mely elringat, elandalít. Örökre!

És ami ezt a gondolatszikrát beindította:

Este (Evening) c. film és főcímdala!

[Mély...]

Rozsdás baltával a gyomromban
Szédülök a mély nyomástól
Miféle férgek vájkálnak alattomban?
Eltévedtek keserű világomtól


Tompasággal küzdve száguldok
Harapnak a szelíd mének
Millió fűszál párolog
Szublimál a rét a légben


Romvárosok közt keresem az otthont
Ablakon bemászok, az ajtón kinézek
Téged látlak? Csak nem ott bolyongsz?
Társulj hozzám, lélekfivérem


Szőjünk cérnával életet
Ha árad a fényoszlop, ébredjünk
Kópiával a kezünkben mélyeket
Szívjunk a felhőből, együtt reméljünk


Párapárna lesz nyughelyünk
Révedésünk ismét célt kapott
Segíts nekem hálót szőni
Hogy ne legyek szomorú halott