Fáj az elmúlás. Talán mindennél jobban. Nem akarom! Örökéletű akarok lenni, mert megvan minden esélyem a boldog életre. De az se baj, ha sokat fáj… A lényeg az érzés! Sokat akarok érezni! Mert ez maga az élet. Azt szeretném, hogy legyen mire visszaemlékezni, mikor betegen a halálos ágyamon fekszem. Hogy legyen min sírnom, nevetnem. Hogy legyen olyan pillanata az életemnek, amit sajnálok, hogy már sosem élhetem át újra. Örökre megélni egy pillanatot, majd engedni, hogy a múltba vesszen és összetörje szívem a hiányával. Nem bánom, ha örökre hiányzik. De mindig az enyém is marad. Csak az enyém. Az én szívemben. Az én emlékes dobozomban. Az én fényképalbumomban. Őrizem majd az örökkévalót, mely minden pillanatban szertefoszlik. Szeretem ezt a kettősségét az életnek. Csak ez van. Emlékzuhatag, majd szárazság. Újabb zuhatag (vagy az emlékzuhatag emléke?), majd újra semmi. Örök elengedés, majd újra átélés. Én ezt szeretem. Belehalok, annyira szeretem… annyira élek! Szeretek pont az életbe belehalni. Ez annyira szép! Szerintem ez a lényeg. Hogy úgy haljunk meg, hogy az emlékek tépnek szét. Szebb halált nem is kívánhatnék. Fulladni akarok. Az életem után maradt habos emlékfelhőbe, illatos álomba. Mely elringat, elandalít. Örökre!
És ami ezt a gondolatszikrát beindította:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése