Magam sem tudom, mi ez a didergés.
Borzongat a vágy, a féltés.
Simogat a lélekáldás,
Hogy tudom, nincs kiszállás.
Utunk közös, hibáink egyek,
Kezem ne engedd el, én veled megyek!
Ne hagyd kérlek, hogy belehaljak,
Hogy soha, sehol nem talállak.
Sejtem vagy, nélküled én semmi,
A gondolat is fáj, hogy itt hagysz.
Gyilkosság ez, pusztító így lenni.
Mint mikor a tűz is megfagy.
Együtt kell élnünk, együtt kell halnunk
Egy életet terveznünk és elsorvadnunk.
Búcsúszót a halálos ágyon rebegnünk,
Az újralátást mindig remélnünk.
Borzongat a vágy, a féltés.
Simogat a lélekáldás,
Hogy tudom, nincs kiszállás.
Utunk közös, hibáink egyek,
Kezem ne engedd el, én veled megyek!
Ne hagyd kérlek, hogy belehaljak,
Hogy soha, sehol nem talállak.
Sejtem vagy, nélküled én semmi,
A gondolat is fáj, hogy itt hagysz.
Gyilkosság ez, pusztító így lenni.
Mint mikor a tűz is megfagy.
Együtt kell élnünk, együtt kell halnunk
Egy életet terveznünk és elsorvadnunk.
Búcsúszót a halálos ágyon rebegnünk,
Az újralátást mindig remélnünk.
Ez a vers több sorában is jól leírja, ahogyan mostanság érzem magam.
VálaszTörlésCsodálatos és nagyon kifejező!
Köszönöm, hogy olvashattam és hogy olvashatom!
-egy hajnali idetévedt olvasó-
Kedves Lilla! Köszönöm, hogy olvastál, nagyon örülök, hogy tetszik! :) Mindig szeretettel látlak a blogon. :)
Törlés